1971. München. Fritz Eichbauer bajor építőipari mágnás húsz éve irányította a többgenerációs családi vállalkozást, ami a gazdasági csoda évtizedeiben gigásszá vált, majd a müncheni olimpia közeledtével újabb építési láz pörgette. (Volt mit aprítani a levesbe, csak a jó leves hiányzott még.) A nagyvállalkozó közismert ínyenc volt, végigette Európa legjobb éttermeit – ezek akkoriban főként Franciaországban és Svájcban működtek –, törzsvendég volt a legendás három Michelin-csillagos Haeberlin házban is. Hazatérve mindig lehangolódott, mert mindenütt ugyanazt a Jägerbratent és Sauerbratent kapta knődlivel és generálszósszal.
Egyre erősödött benne az indulat, hogy világszínvonalú éttermet nyit Németországban, a gasztronómia senki földjén. Olyat, ahová ő maga is szívesen jár. A világszínvonalat akkoriban egyértelműen a klasszikus francia konyha jelentette, annak újító irányzata, a kreatív nouvelle cuisine, a „piac konyhájának” is nevezett modern áramlat a maga könnyűségével, virtuozitásával. (Még nem sejtette, milyen drága lesz ez a leves.)
Az olimpia előtti településrendezés során az észak-müncheni Schwabing különös szegletében szerzett telket egy rendező pályaudvar, egy lepukkant benzinkút, egy rendőrőrs és egy nagybani piac vonzáskörében, kültelkies, senki földje hangulatú vidéken. A lokáció nagy előnye volt a tágas parkolási lehetőség és hogy ugyanezen a telken 12 emeletes házat lehetett felhúzni a személyzet elszállásolására, és a belváros sem volt túl messze. Az üzleti kalkuláció azzal számolt, hogy ha München és vonzáskörének 2 millió lakója közül csupán egyetlen százalék törzsvendégesíthető, nyert ügyük van. (Sokáig tartott megnyerni az ügyet.)
Fritz Eichbauer az önfejűségéről híres svájci építészt, Justus Dahindent kérte fel, hogy tervezze meg az éttermet. Olyat, ami sziget lesz a senki földjén, kulináris szentély a generálszószok tengerén. A svájci művész ebből a célból vakolatlan betonkasznihalmazzal lepte meg a münchenieket – ami remek anyagnak bizonyult a bulvársajtó számára. („Kiváló autópálya kápolna lehetne; tűzoltó telephelynek is sikkes volna”.)
A komplexum messziről úgy hatott, mintha ferdére taposott gyufásdobozokat dobáltak volna össze, itt-ott némi bádogbevonattal. Két elem törte meg csupán a szürke geometriát: a pirosra lakkozott bejárat, és egy mitikus szoborcsoport. E szárnyas fantáziaállatok utaltak a szentély jellegre, közelebbről a tantrikus hagyományra.
A helyet ugyanis Tantrisnak nevezték el, ahol az égővörös ajtón át valóban más világba jutott a vendég. (A nevet az Eichbauer család egyik Indiát megjárt barátja javasolta, és bár jelentését senki nem nagyon értette, mindenki helyeselte – főként mert a szót minden nyelven könnyű kiejteni.) Mindez ma már legenda, de 1971-ben nagy kérdés volt, ki lesz képes megvalósítani a tantrikus álmokat.
Az építőipari mágnás egyik barátjától, Paul Haeberlintől, a szakácstörténelem élő legendájától kért tanácsot, ismer-e valakit, aki megoldaná a feladatot. Haeberlin gondolkodás nélkül az osztrák születésű fiatal szakácsot, Eckart Witzigmannt ajánlotta.
Eckart a Salzburg közelében fekvő Bad Gasteinben nőtt fel. A békebeli hangulatú hegyvidéki fürdőhely egyben népszerű síparadicsom is volt. A gyermek aktívan síelt, mégpedig nagyon jól. Focizott is – ragaszkodva a 10-es mezhez, mert ő volt „a Puskás”. Számtalanszor megnézte az „évszázad mérkőzését”, amikor otthonában először győzték le Angliát, a labdarúgás feltalálóját, ráadásul hat-háromra. Rajongott az aranycsapat „perfekcionista” játékáért és sírt, amikor az 1954-es világbajnokság döntőjében Németország legyőzte kedvenceit.
Apja szabó volt, nagyanyja megbecsült uradalmi szakácsnő, édesanyja takarékos háziasszony, aki nap mint nap bizonyította, hogy megfelelő gondossággal egyszerű alapanyagokból is kiváló konyhát lehet vinni. Tizenöt évesen apja tiltakozása ellenére állt be szakácstanoncnak egy szállodai konyhára. Később vándorútra indult, és meghatározó időt töltött a legnagyobb francia házaknál: Haeberlinéknél és Paul Bocuse-nél járta ki a magasiskolát.
„A Haeberlin család befogadott, mintha saját gyerekük lennék. Náluk tanultam meg tisztelettel bánni a nyersanyaggal. Ez a ház volt a trambulin, ahonnan fejest ugrottam az életbe.” A másik nagy iskola Paul Bocuse volt. Neki csak a tökéletes teljesítmény felelt meg. Ha valaki elsózott valamit, meg kellett ennie az egész lábost, és tört-zúzott, ha a személyzeti koszt nem volt kifogástalan. „Este 10-kor úgy kellett kinézni a kabátodnak, mintha most érkeztél volna, hetente az utolsó szögig ki kellett takarítani a konyhát, lepucolni az összes edényt. Monsieur Paul egyszerre volt kőkemény és bajtársias, mindig volt benne egyfajta csintalanság is. Talán meg sem érdemli őt az emberiség” – mondja Eckart Witzigmann, akinek alkatához jól illett a szigorú iskola.
„Eckart oly mániákusan hajszolta a tökéletességet, hogy azt hittem, meghibbant – mondta róla egyik korai mestere, Paul Simon –, de nem hibbantság volt ez, hanem elhivatottság. Sugárzott belőle, hogy ő kiválasztott, ahogyan ez csak egy Luther Mártonból sugározhatott. Totális önfeladást követelt saját magától is”. (Ami azokban az időkben felért bizonyos fokú hibbantsággal, elvégre napi 15-16 órákat kellett dolgozni heti hat napon át, trópusi hőmérsékleten, nem túl magas fizetésért.)
1971. Washington, D.C. Tizenhárom év külföldi vándorlás nyomán Eckart Witzigmann már nevet szerzett a szakmában. 1971-ben Amerikában dolgozott a jónevű Jockey Clubban, további ajánlatokat is kapott a Marriott hotellánctól és a Kennedy családtól, ahol Ethel Kennedy keresett magánszakácsot a hyannisporti rezidenciára. Ekkor hívta fel Fritz Eichbauer, aki Münchenből épp Mexikóba tartott, és külön azért tett kitérőt Washingtonba, hogy személyesen ajánlja fel a Tantris konyháját.
A fizetés jóval alacsonyabb volt az amerikai ajánlatoknál, de hamar kiderült, hogy nem ez a gond. A szakács azt mondta, nem kell neki a falhoz rögzített hipermodern munkasor. Főzőszigetet (piano) kér a konyha közepére, ahogy ez a nagy francia házaknál szokás – például Haeberlinnél és Bocuse-nél.
Két napig tartottak a tárgyalások, míg a nagyvállalkozó belátta, kénytelen lesz kiszaggatni a falból a méregdrága berendezéseket és átalakítani az egész munkaterületet. A parádés kerti faszéngrillhez azonban ragaszkodott.
1971 München. A belvárosi piacon, a Viktualienmarkton ettől kezdve gyakorivá váltak a vészriasztások a kofák körében: „Vigyázat, jön a dilinyós”! („der G’spinnerte“). A szakács olyasmiket keresett, ami akkoriban ismeretlen volt a német konyhákon: friss turbolya, kakukkfű, tárkony, articsóka, bébizöldség. Sem az árusok, sem a termelők nem értették, miért kell neki mindez, meg még ráadásul „salotta” és „crème fraîche”. Pedig ő kizárólag olyasmit kért, ami Franciaországban a piacokon és az éttermekben a mindennapi alapkészlethez tartozik.
Miután a helyi kínálat elkeserítő volt, a Tantris mögé saját fűszernövénykertet telepített, szezonban az Englischer Gartenben szedett medvehagymát, Franciaországból hetente kétszer hozatott vajat, halat, pástétomot, bresse-i csirkét, galambot, vadkacsát és mást.
„Minden újdonság volt a közönségnek – mesélte később. – Fogalmuk sem volt róla, milyen egy rózsaszínre sült szaftos kacsamell, egy jóízű spárga vagy zöldbab, aminek még van kis harapása. A zöldség számukra egyet jelentett a szürkére főtt pempővel, a halat csak panírozott rudacska formájában ismerték fel”.
Eckart Witzigmann ott állt a középre pozicionált tűzhelynél a tizenhárom éves vándorút és minuciózus felkészülés után, készen arra, hogy chablis-zselében tálalja fel a tenger gyümölcseit, zsenge nyúlbelsőségből készítsen pájslit, tejesbáránylapockát süssön à point. Konyháján minden frissen készült, sok kézi munkával, hogy a legjobb formáját hozza a tányéron. Mindent azonnal kellett tálalni.
A sajtó hamar fellelkesült, a Michelin-kalauz egy évvel nyitás után megadta az első, majd hamarosan a második csillagot. 1974-ben a Tantris csúcsgasztronómiai etalonnak számított Németországban.
Ez nem jelentette azt, hogy a prominens vendégek megértették volna a dolog lényegét. Szeszélyesen rendelgettek mindenfélét, ami nem is volt az étlapon. Az egyik híresség rántott pontyot kért lila káposztával, a másik közölte, hogy nem szereti a „spenótot” (valójában bazsalikom volt), a harmadik visszaküldte a fürjet (mondván, hogy „ő nem eszik békát”), a negyedik borjúszűznek vélte a csukagaluskát és kifogásolta, hogy „halszagú”. Folytonosan felmerült a kérdés, hogy „miért nincs rántott hús”, a legtöbben marhasztéket rendeltek a kerti faszéngrillről.
„Dobhattam ki a drága borjúbrízt, bárányvesét, rombuszhalat, galambot – emlékezik Herr Witzigmann. – Nehéz volt megértetni a vendégekkel, miért készítem üvegesre a tengeri halat, miért nevezem kecske és bárány legjobb részének a belsőségeket, amit ők addig kutyaeledelnek tartottak”.
Amikor egyszer Niki Lauda azzal gratulált neki, hogy ez „a világ legjobb steak house-a”, betelt a pohár. Eckart Witzigmann ordított a konyhán és azzal fenyegetőzött, hogy kitépi a faszenes grillt a földből. A tulajdonos azonban ragaszkodott hozzá – tetemes veszteségei voltak, nem kívánta elzárni a fő jövedelemforrást: „Alábecsültem az indulási költségeket… A pénzből, amit a Tantrisba fektettem, kastélyt vehettem volna.”
Wolfram Siebeck neves gasztrokritikus 1975-ben hosszú cikket írt a Die Zeit magazinban „Egy kétcsillagos szakács megpróbáltatásai a müncheni Tantrisban” címmel, melyben Eckart Witzigmannt a konyha Karajanjának nevezi, az értetlen közönséget pedig simán provinciálisnak.
A Tantris tulajdonosa és főszakácsa még éveken át folytatta a közös küzdelmet, mígnem Eckart Witzigmann 1978-ban úgy döntött, saját éttermet nyit, jóval kisebbet mint a Tantris. Ez volt az Aubergine a Maximilianplatzon (erről mindenki tudta, hogy padlizsánt jelent, ami később a szakács logója lett).
Az Aubergine konyhatörténeti áttörést hozott: elsőként kapta meg a három Michelin-csillagot francia nyelvterületen kívül – pontosan 1979. november 19-én. Németországban egyszerre sok minden megváltozott. Ettől kezdve sorban álltak a polgári családok sarjai, hogy Eckart Witzigmannál tanulhassák ki a korábban lenézett szakácsszakmát. Érvényét vesztette a régi mondás, mely szerint „Wer nichts wird, wird Wirt” (akiből semmi nem lesz, abból vendéglátós lesz). „Ha negyven éve nincs ez a csillag, akkor ma mindannyian rosszabbul étkeznénk” – vélekedik a Süddeutsche Zeitung jubileumi cikke 2019. november 19-én.
Új korszak indult el tehát, és korántsem csak a német gasztronómiában: a fordulat Európa-szerte erőt adott a szakmának: „lám, nemcsak a franciák kaphatnak három csillagot”. Még a katalán Ferran Adrià, a konyhai avantdgárd korszakalkotó figurája is mesterei közt tartja számon Eckart Witzigmannt.
Megszámlálhatatlan növendéke között több tucat csak az olyan, aki csillagot szerzett – egyet, kettőt vagy hármat. Csupán néhány példa: Harald Wohlfahrt, Claus-Peter Lumpp, Christian Jürgens (háromcsillagosok), Bobby Bräuer, Hans Haas, Matteo Ferrantino, Roland Trettl (kétcsillagosok), Alfons Schubeck, Johann Lafer, Jörg Sackmann (egycsillagosok). Akad, aki „perfekcionista vadállatként” emlékszik vissza rá, de mind egyetértenek Harald Wohlfahrttal, aki szerint ha nehéz is volt túlélni a kiképzést, sokszorosan megérte.
Stílusa egyszerűen leírható: francia szakács a nouvelle cuisine szellemében, három Michelin-csillagos szinten, azok között is kiemelkedő és egyéni. Konyháján megjelennek a monarchikus gyökerek is (a bécsi hagyomány elsősorban a belsőségeknél és a desszerteknél). Vette magának a bátorságot, hogy a hetvenes években Németországban felvegyen olyan ételeket a csúcskonyhai étlapra, mint a kecskemáj mazsolával és kapribogyóval, kecskegida-szalontüdő velős-rókagombás knédlivel, zsírjában sült borjúvese vagy borjúlábas nyúlkocsonya.
Élt azzal a szabadsággal, amit a francia konyha felkínál, sőt elvár: sajátítsd el tökéletesen az alaptechnológiákat és az anyamártásokat, finomítsd és variáld azokat jó ízléssel, kövesd az évszakokat. Eckart Witzimannt a francia Gault&Millau [gómijó] kalauz negyedmagával választotta meg „évszázad szakácsának” (Paul Bocuse, Joël Robuchon és Frédy Girardet társaságában).
Kétszer járt Magyarországon az MGE meghívására: 2008-ban és 2014-ben – utóbbi alkalommal átvette a Hagyomány és Evolúció díjat. A magyar szakma meghatottan fogadta, mindenkinek feltűnt, hogy nagy ember létére milyen természetes. „Mindig hiányzott belőlem az óriási egó – mondta –, egész életemben kétségek gyötörtek, mindig valami nyugtalan űzöttség hajtott.”
Miután nagyon fontosnak tartja a jó közönséget, számos könyve szól a széles civil társadalomhoz. Itt hangsúllyal jelenik meg a mediterrán, a francia és a monarchikus hagyomány, szolidan beépülnek távol-keleti élmények is. Sosem hitt a „30 kilométeres” regionalizmusban, mert ezzel sok jó dologtól zárja el magát az ember. „A jó szakács törvényszerűen kozmopolita. A gasztronómia története örökségek sorozata, amin mindig finomítani kell.”
De legfontosabb üzenete talán ez: „A politika számára nem fontos az étkezési kultúra, csakis az olcsó tömegélelmiszer. Az étkezési kultúra sorsa nem a háromcsillagos konyhákon fog eldőlni, hanem a háztartásokban. A példaadás a hivatásosok feladata, de az együtt főzés a családok és barátok dolga. Ha csőpostaüzenetet küldhetnék a fiatal magyar szakácsoknak, azt mondanám, erőszakolják ki és tartsák életben a minőségi alapanyagokat, a jó ízeket, a normális ételt. Teremtsék meg ehhez a publikumot is, amit aztán nevelni kell és felvilágosítani. Jó közönség nélkül nincs jó előadás. Ez így együtt komoly felelőség, mondhatni küldetés.”
Eckart Witzigmann nyolcvanadik születésnapja alkalmából kétrészes emlékkötet jelentet meg „Ami marad” címmel. Ez részben emlékezetes ételkreációit tartalmazza, tanítványai feldolgozásában is, részben szórakoztató memoár és hitvallás. Arra is hosszan kitér, hogyan készül a jó tükörtojás.
Spenót, tükörtojás, szarvasgomba (Eckart Witzigmann)
Tojás
- 4 tojás (fotónkon aranyszalagos Heppenheimer)
- 100 g szarvasgomba
Az eredeti Witzigmann-kreáció fehér szarvasgombával készül, azzal a megjegyzéssel, hogy feketével is készülhet. Ha van friss szarvasgombánk, akkor a tojásokkal együtt tegyük befőttesüvegbe három napra (a tojás ez idő alatt aromatizálódik). Ennek híján használjunk valamilyen jobb minőségű szarvasgombapürét.
Spenótkrém
- 250 g friss spenótlevél
- 1 salotta
- 20 g vaj
- késhegynyi finomra vágott fokhagyma
- 80 g crème double (zsíros tejszín)
- 30 g barnított vaj
- só, frissen őrölt bors
A megmosott spenótot lobogva forró sós vízben blansírozzuk, leszűrjük, kinyomkodjuk, durvára vágjuk. A finomra vágott salottát és fokhagymát kevés vajon megizzasztjuk. Hozzáadjuk a spenótot és a crème double-t. Felforraljuk, sózzuk-borsozzuk. Végül barnított vaj hozzáadásával összeturmixoljuk.
Szarvasgombaszósz
- 200 ml szárnyasalaplé
- 150 g crème double (zsíros tejszín)
- 100 g friss fehér szarvasgomba
- 10 g vaj
- 1 csurranás Noilly Prat vermut
- 1 ek tejszínhab
- só frissen őrölt bors
Az alaplevet és a crème double-t redukáljuk, sózzuk-borsozzuk. A finomra vágott szarvasgombát kevés vajon megfuttatjuk, vermuttal felöntjük. Nemsokára hozzáadjuk az alaplé-redukciót. Összemixeljük, végül óvatosan beleemeljük a tejszínhabot.
Tükörtojás
- 4 friss aromatizált tojás
- kevés vaj a sütéshez
- fleur de sel (sóvirág)
- frissen őrölt bors
Szétválasztjuk a fehérjét és a sárgáját. Kisebb teflonserpenyőben kevés vajat olvasztunk, ráöntjük a tojásfehérjét, nagyon kicsi lángon hagyjuk megdermedni. Sóvirággal meghintjük, frissen borsot őrölünk rá.
A közepére öntjük a sárgáját, és megvárjuk, míg épp átmelegszik.
Megjegyzés: készíthetjük hagyományosan is, de ez esetben is nagyon kis lángon dermesztjük csupán a tükörtojást. Csak a fehérjét sózzuk-borsozzuk.
Tálalás
- sűrített szárnyaspecsenyelé
- 5 g friss fehér szarvasgomba
A tányér közepére kanalazzuk a spenótkrémet, kör alakúra formázzuk. Közepére helyezzük a tükörtojást, körbeöntjük szarvasgombaszósszal, a szószra kevés sűrített pecsenyelevet adunk. Ízlés szerint vékonyra gyalult szarvasgombát is adhatunk rá.
Ropogós bőrű süllőfilé, kaviárlencse, dijoni mustármártás
Hal
- 4, egyenként 150 grammos süllőfilé (hátrész)
- só, bors, citrom
- 3 ek olívaolaj
- 2 ek vaj
- 4 vékony szelet császárszalonna (vagy pancetta) vékony csíkra vágva
A halfiléből csipesszel eltávolítjuk a szálkákat. Pengével vékonyan bevagdossuk a bőrt. A filét enyhén sózzuk-borsozzuk, pár csepp citrommal ízesítjük, műanyagfóliával letakarjuk, hűtőszekrénybe tesszük.
A filét közvetlenül tálalás előtt készítjük el: kevés forró olívaolajon a bőrös oldalával lefelé mintegy 4 perc alatt ropogósra pirítjuk. A filét konyhalapáttal kíméletesen a serpenyő aljához nyomjuk (hogy ne keletkezhessen gőz alatta).
Az olajat leöntjük róla, a filét megfordítjuk, a serpenyőbe teszünk diónyi vajat és a csíkra vágott szalonnát. Mérsékelt lángon további 1-2 perc alatt elkészítjük a halat.
Lencse
- 160 g apró szemű kaviárlencse
- 300 ml szárnyasalaplé (vagy víz)
- 1 kis fej vöröshagyma, félbe vágva
- ízesítőcsokor (szárzeller, kakukkfű, petrezselyemszár, póréhagyma, babérlevél)
- negyed csillagánizs
- 1 gerezd fokhagyma
A lencsét hideg vízzel alaposan leöblítjük, lábosba tesszük, hideg vízzel felöntjük, felforraljuk, 2 percig blansírozzuk, szűrőben lecsöpögtetjük.
A blansírozott lencsét szárnyasalaplével (vagy vízzel) felöntjük. Hozzáadjuk a hagymát, az ízesítőcsokrot, a csillagánizst és a fokhagymát. A főzési idő a lencse minőségétől és korától függ: forrás után 20-35 perc. Alig gyöngyöző folyadékban készítjük, csak az utolsó 5 percben sózzuk.
A lencsét leszűrjük, a csillagánizst, hagymát, fokhagymát, ízesítőcsokrot eltávolítjuk, a főzőlevet 4-5 evőkanálnyira besűrítjük, félretesszük.
- 40 g kolozsvári szalonna, kis kockára vágva
- 1 kis lila hagyma, finomra vágva
- 1 ek sárgarépa, kis kockára vágva
- 1 ek zellergumó, kis kockára vágva
- 1 ek fokhagyma, finomra vágva
- 1 kk paradicsompüré
- só, bors
A szalonnát serpenyően megüvegesítjük, hozzáadjuk a hagymát, sárgarépát, zellert, végül a fokhagymát. A zöldségeket 6-7 percig kis lángon izzasztjuk. Hozzáadjuk a paradicsompürét, még 2 percig pirítjuk. Sózzuk-borsozzuk.
- 1 kk balzsamecet
- 1 kk mustár
- 1 szardella
- 1 kk kapribogyó
- reszelt citromhéj
- majoránna (vagy csombor)- 4 ek besűrített főzőlé
A lencsét összekeverjük a szalonnás zöldséggel. Balzsamecettel és mustárral ízesítjük. Végül hozzáadjuk a finomra vágott szardellát, kapribogyót, reszelt citromhéjat, majoránnát.
A besűrített főzőlével 1-2 perc alatt összeforraljuk.
Mustármártás
- 2 salotta, finomra vágva
- 6 ek fehérborecet
- 6 ek száraz fehérbor
- 3 ek tejszín
- 100 g hideg vaj, kockára vágva
- só, bors, cayenne bors
- 1 kk dijoni mustár
- 1 kk magos mustár
- 4 ek tejszín, lágy habbá verve
A salottát az ecettel és a fehérborral addig redukáljuk, amíg a folyadék szinte teljesen el nem párolog. Felöntjük tejszínnel, majd belekeverjük a jéghideg vajdarabokat, sóval, borssal, cayenne-i borssal ízesítjük, átpasszírozzuk.
Hozzáadjuk a kétféle mustárt, majd keverés közben felforrósítjuk, de nem forraljuk fel. A végén belekeverjük a tejszínhabot.
Rösztiropogós
- burgonya
- olaj
A krumplit meghámozzuk, megmossuk, hajszálvékonyra gyaluljuk, majd vékony csíkra vágjuk, sózzuk-borsozzuk.
Teflonserpenyőben kevés olajat hevítünk, a krumplicsíkokból 4 rösztilepényt formázunk, lapáttal laposra nyomjuk, mindkét oldalán ropogós aranybarnára pirítjuk. Itatóspapírra kivesszük, azonnal tálaljuk.
Tálalás
- lencseragu
- ropogós bőrű halfilé
- a sült szalonnaszeletek csíkra vágva
- mustármártás, botmixerrrel habosítva
- snidling, frissen finomra vágva
A lencsét előmelegített tányérra kanalazzuk, a halat bőrével felfelé helyezzük rá, erre rakjuk a szalonnacsíkokat. Mustármártást kalanalazunk rá, meghintjük finomra vágott snidlinggel.
A Magyar Hang 2022. január 28-i számában megjelent melléklet szerkesztett változata
Kapcsolódó
Eckart Witzigmann a Bűvös Szakácson
Hagyomány és Evolúció díj Eckart Witzigmannak
A szakács, aki történelmet csinált
Új idők jönnek – interjú Eckart Witzigmannal
Céklás kacsakocsonya
Ropogós bőrű süllőfilé, kaviárlencse, dijoni mustármártás
Töltött paprika
Kuszkusszal töltött paprika
Töltött paradicsom
Fasírt krumplisalátával
Nyúl fehérborzselében
Pörkölt
Káposztás cvekedli
Mákos nudli
Mákos smarni diófélékkel és gyümölccsel
Mohr im Hemd
Látogatás Magyarországon 2008 (I.)
Látogatás Magyarországon 2008 (II.)
Látogatás Magyarországon 2008 (III.)
