Az enoteca Olaszországban borozót és borkereskedést jelent, ahol nemcsak poharazni és kóstolni lehet, hanem egyszerű, jó ételeket is kínálnak a vendégnek. A névadással e műfaj előtt tisztelgett a pécsi Enoteca Corso étterem két tulajdonosa, Csóra Zsanett és Soós Tamás – egy közgazdász és egy jogász –, aki tíz éve nagy fába vágta a fejszéjét.
Csóra Zsanett étteremvezető a kezdetekről:
„Tíz éve hosszabb időt töltöttem hivatalos kiküldetésben a Bologna melletti Forlíban, Emilia-Romagnában, és a kollégák elvittek néhány jó vendéglőbe…
Mélyen megdöbbentett a kontraszt, amikor összehasonlíthattam az olaszok természetes, egyszerű, földközeli ételeit az akkori hazai gulyáskommunista étkezési szokásokkal. Hétvégeken a férjem is kijött – akkor jutottunk el először csillagos étterembe.
Ezzel új fejezet kezdődött az életünkben: megszállottá váltunk – különösen a férjem, aki ettől kezdve a külföldi útjairól mindig szakácskönyvektől túlsúlyos bőröndökkel érkezett haza.
Pécsett nemsokára megnyitottuk a Mecsek oldalában a Susogót. Várvizi Péter és Huszár Krisztián irányította az új konyhát, és hamar ismertté is váltunk, a régió legjobb étterme lettünk országos kalauzokban is.
Akkoriban úgy tűnt, Magyarországon kulináris forradalom van elindulóban, s láttuk, hogy ha szélesebb közönséget akarunk elérni, le kell mennünk a belvárosba.
Át is költöztünk a Nemzeti Színház mellé, a néhai Corso Kávéház épületébe, a sétálóutcába. A konyha vezetését Molnár Gábor vette át, aki ambíciózus tervekkel érkezett. Így nyílt meg az alsó szinten egy bisztró, a felső szinten a „fine dining” étterem.”
mbtbd: Ennek három éve. Most, úgy tűnik, változik a koncepció.
CSZS: A költözés egy nagy kísérlet volt. Nem tudhattuk előre, hogyan reagál a helyi közönség, mi az, ami működik, mi az, aminek nincs még itt az ideje.
A bisztró és a „fine dining” ikervállalkozását sok helyen láttuk sikeresnek a világban, ezért mi is megpróbáltuk. Közbejött azonban a gazdasági válság, ami a gasztronómiát az elsők között sújtja: Pécs sétálóutcája elnéptelenedett, s közben Molnár Gábor is Münchenbe költözött (ahol ma a csillagos Königshofban dolgozik).
mbtbd: Akkor hogyan tovább?
CSZS: Átalakult a koncepció: a földszintre kulináris központot terveztünk kávéházzal és csemegeüzlettel (régi tervünk volt, hogy Pécsett is legyen végre kulináris szaküzlet tisztes minőségű olajakkal, ecetekkel, kenyérrel, süteménnyel, pástétommal, effélékkel), az emeletre pedig étteremmel, ahol a konyhát Várvizi Péter irányítja. Őt tartjuk ma az egyik legfelkészültebb magyar séfnek.
Várvizi Péter
mbtbd: Ritka az olyan magyar szakács, aki háromcsillagos helyekre eljut, és még ritkább az, aki aztán haza is jön. Hogy kerül az ember ilyen fiatalon Komlóról Franciaországba? És hogy kerül ismét haza?
VP: Komlónak van egy Eragni-sur-Oise nevű testvérvárosa Franciaországban. Tizenhat éves voltam, amikor szinte az ajtómon kopogtatott a nagy lehetőség: egy francia házaspár (korábban nálunk laktak egy csereprogram folytán) meghívott egy hétre a testvérvárosba. Nagyon intelligens emberek voltak, két tanár, és szinte az egész hét az evésről szólt. Három szakácskönyvvel tértem haza. Ettől kezdve fegyelmezetten nekiálltam franciául tanulni, hogy el tudjam olvasni akár Escoffier-t is.
mbtbd: Egy hetes kirándulás és némi nyelvlecke… Hogy lett ebből eltökélt mesterségtanulás?
VP: Húszévesen eltökéltem, hogy kimegyek újra. Édesanyám azt mondta, tud venni egy retúr repülőjegyet, több pénz nincs. Viszont ha megyek, akkor egy évig a színemet sem akarja látni.
Épp a Francia Intézettől kértem ez ügyben tanácsot, amikor váratlanul felhívott ugyanaz a házaspár. Azt mondták, szívesen látnak egy évre „au pairnek”. Egyfajta háztartási alkalmazott lettem: minden nap főztem nekik, és közben a helyi – mondjuk úgy – vendéglátóipari szakközépiskolába jártam (Lycée d’Hotelier), mellette nyelviskolába is. Nem unatkoztam.
A lycée-ben minden másképp zajlott, mint nálunk. Rendszeresen rendeztünk vacsoraesteket, amihez nekünk kellett adni az ötletet, a tanárok meg „kiigazították” a dolgokat. Közben munkaadóim sok helyre elvittek magukkal a kirándulásaikra: jártunk az Alpokban, a Pireneusokban, Bretagne-ban, Normandiában, Vandée-ban. Az éttermek és a sajtok bűvöletében éltem.
mbtbd: …és ismét hazajöttél. Még mindig nem derült ki, hol és hogyan kaptad azt a bizonyos lökést a szakma felé.
VP: Igen, hazatértem, de a francia szakácsoktatómmal kapcsolatban maradtam, és ő nem sokkal később beajánlott a Versailles melletti Château d’Hotel France konyhájára, ahová három éven át rendszeresen visszatértem dolgozni. Közben itthon elvégeztem a Kodolányi János Főiskolát vendéglátó szakon.
A francia séf mindig azt mondta, hogy szerencsém van, mert a tudást haza lehet vinni Magyarországra. Azóta is mindig megdöbbenek, hogy egy egyszerű mondat milyen nagy hatással lehet az ember életére. A mai napig előttem van a francia szakács, amint azt mondogatja, hogy a tudást haza lehet vinni, és ez milyen nagy szerencse.
Ezután még sok helyre elmentem dolgozni. Egyszerűen jelentkeztem, és a francia nyelvtudás, a lycée meg a szakmai gyakorlat miatt fogadtak. Így kerültem el a háromcsillagos Mary Veyrat-hoz (itt egy hónapot töltöttem) és a szintén háromcsillagos Haeberlin-házba (hat hónapra) – hozzájuk azóta is visszajárok. De jártam az egycsillagos La Bitta Nella Pergola (Olaszország) és kétszer voltam az ugyancsak egy csillagos Ze Kitchen Galleryben, Párizsban.
Tavaly eljutottam azután Japánba, ahol egy teljesen más világba kerültem. Mondhatom, hogy megrázó élmény volt: a fegyelmet, az alapanyagok tiszteletét ilyen formában még Franciaországban sem éltem meg. Az ottani szakácsok alázatosak és nem ismernek kompromisszumot (ez a társadalmukra is jellemző). Ekkor sok minden megértettem arról, mitől és hogyan lehet jó valami.
mbtbd: A pécsi Enoteca tanácsadója vagy, meghatározod az irányvonalat, ott van a neved, mint „konyhafőnök”. Milyen itt a konyha?
VP: Megszűnt a klasszikus értelemben vett „fine dining”, de tartunk degusztációs menüt, ami az étlap legjobb fogásaiból áll össze. Sokat járunk a piacokra, az étlapot a szezonnak megfelelően többször cseréljük. Mindenekfölött igyekszünk közérthetőek lenni.
A földszinten 24 órán át tart nyitva a „Coffee Shop”, az emeleten bisztró működik, jó ételekkel, korrekt technológiákkal. Az ételeket nem szeretném kategorizálni – nem úgy „magyaros”, amit ma annak neveznek. Szerintem jó konyha, mindenki tudja a dolgát. Ilyen helyből kéne sok száz Magyarországon.
mbtbd: Budapest és vidék összehasonlításában mit mondanál a hazai gasztronómia helyzetéről?
VP: Vidéken a vendégek kevesebbet tudnak költeni, ezért az igények terén igen csekély az előrelépés. A világ csúcsgasztronómiájához képest pedig végleg más dimenzióban mozog itt az ember. Ez egy másik bolygó. De tudva tudjuk, hogy az értékek még nincsenek a helyükön, s hogy jó néhány év lesz, amíg itt kiforrja magát valami.
mbtbd: Gasztronómiai szaktanácsadó vagy. El lehet érni valamit úgy egy étteremben, hogy valaki hetente kétszer szaktanácsot ad?
VP: Ha lesz egyszer saját éttermem, ott az lehetek, aki vagyok. Ahol viszont tanácsadóként dolgozom, ott oktatómunkát végzek. És a fiataloknak igenis fel lehet nyitni a szemüket. Fel kell csillantani előttük, hogy lehet másképp is.
mbtbd: Mennyire fogékonyak erre a fiatalok?
VP: Teljesen változó. Egyfelől mélyszociológiai jelenségekkel szembesül az ember: kilátástalanság, önbizalomhiány, nihil, semmi piacra járás vagy könyvolvasás. Sokan ráadásul egyszerűen leszoktak a munkáról (vagy sosem szoktak rá).
Ha ilyet látok, azt mondom nekik, hogy ha ugyanannyi energiát fektetnénk abba, hogy miért IGEN (ahelyett hogy azt ragoznánk, miért NEM megy ez vagy az), akkor másutt tartanánk. De végül mindig találok érdeklődő fiatalokat, akik nem akarnak nihilben élni. Értük kell itthon lenni, őket kell támogatni abban, hogy jó helyekre elkerülhessenek tanulni.
Van néhány pesti szakács, akikkel különösen jóban vagyok: Huszár Krisztián, Mogyorósi Gábor, Pethő Balázs. Ha találkozunk, nem kesergünk, hanem a szakmáról beszélünk. Ezek igazi szakmai barátságok. Tetszik amit csinálnak, példaértékű a munkájuk. Vagyis ha össze akarom foglalni: igenis szaporodik a minőség baktériuma.
Süllő spenóttal
Az alábbi recept készíthető pisztrángból vagy akár filézett irdalt pontyból is. Ha nem akarjuk összekötni, akkor a külön elkészített tölteléket kitálaljuk, erre helyezzük bőrével felfelé a pirult halfilét, s garnírungot aduk hozzá. Sóban eltett citrom készíthető házilag, de kapható csemegeüzletekben is – intenzíven citrusos ízével sok étel pikáns kiegészítője.
Burgundi marharagu
Világszerte hasonlóan közismert étel, mint a „gulash” néven elhíresült pörkölt. Nevét nem annyira a burgundi borról kapta (hisz régebben bordeaux-i borokból készítették), hanem a garnírungról. Utóbbi mindig tartalmaz szalonnát, gombát, hagymát, és gyakran egészíti ki sárgarépa és burgonya is. Ezt nevezik burgundi garnírungnak. Nemcsak húshoz adhatjuk, hanem halhoz vagy épp bevert tojáshoz is. A ragut egyébként egyesek készítik fehérborral is, paradicsom hozzáadásával. Az alaplé lehet szárnyashúsleves, borjú- vagy szárnyasalaplé is.
Golgotagyümölcs és csokoládé
Szép harmónia az egzotikus gyümölcs és a keserű csokoládé között. Mindemellett a desszert elkészíthető golgotagyümölcs nélkül is, de így is fontos, hogy jó minőségű csokoládét használjunk.
Enoteca & Bistro Corso
7621 Pécs, Király u. 14.
Telefon: +36 72 525 198
E-mail: info@susogo.hu