Nagy a savanyúságok világegyeteme és egyre csak tágul. A gasztronómiában sokat játszanak manapság a fermentálás régi hagyományaival, de ecetes marinálásban is egyre rafináltabb kreációk születnek. Ebben a szakácsok kezére játszanak az új európai ecetkultúrák és a távol-keleti inspirációk – a fűszerezések, aromatizálások lehetőségei gyakorlatilag végtelenek.
A rövid nyár miatt a skandinávok régóta aktívak a zöldségmarinálásban (is). Hagyományosan az 1:2:3 arányt használják (egy rész ecet, két rész cukor, három rész víz), mely arány 12%-os „általános” asztali ecetükre vonatkozik (nevezett matättika). A hozzávalókat felforralják, hagyják kihűlni, hidegen öntik a nyers vagy előfőzött zöldségre. De ugyanígy járnak el a heringgel is.
Gyakorlatilag ugyanezt csinálta amúgy a mogyoródi Vera néni, aki esencnek nevezte az uborkára, csalamádéra, zöld paradicsomra töltött levet. Ez is ecetes víz volt, sóval és cukorral.
A savanyúnak Dél-Európában is stabil helye van a gasztronómiában. Ibériai tapas bárokban kötelező alapképlet a savanyított gyöngyhagyma, hegyes zöldpaprika (guindilla) és csemegeuborka triója, ami mellől jobb helyeken nem hiányzik a sózott vagy ecetes lével marinált szardella.
Itáliában a hideg előételek (antipasti) asztalán gyakori a „gardiniera” technológia: a zöldséget fűszerezett ecet-víz 2:1 arányú keverékében előfőzik, majd szárítás után aromatizált olívaolajjal öntik le. Eltehető hosszabb időre is – ilyenkor a blansírozott zöldséget befőttes üvegben öntik le ízesített olajjal, majd vízfürbőben befőzik.
Egyre gyakoribb ugyanakkor a zöldségre szabott savanyítás – változatos lágy ecetekkel és édesítőkkel. Mondhatjuk úgy is, hogy az egyéni esencek korát éljük. Az alábbi képletek egy része régi hagyomány, a többi egyéni kísérletezések eredménye. Sok savanyított zöldség egy hét múlva éri el legjobb állapotát (kivéve, amelyik nem).