Kovácsy Tibor emlékére

0
Festm%c3%a9ny

Szeretettel emlékezünk Kovácsy Tibor barátunkra (1951–2015), akinek kedvenc étele valaha a bigos volt, ahogyan azt Molnár Tamás csinálta Münchenben (savanyú és édes káposzta, tokaji szamorodni, polnischi kolbász, marha, pácolt sertéstarja, füstölt kacsacomb, kevés alma és aszalt szilva). Tibi hat napja még azt írta, hogy június végén kisfilmet fog forgatni. Most különös újraolvasni azt a 2012-es cikkét, amelyet a romkocsmákról írt a GaultMillau-nak. A cikk teljes változata.

A tűnékenység otthonossága

A romkocsma Budapest maga, csak kicsiben: a túlhasznált, lestrapált környezetből felfénylik a szellem, a keresés, a próbálkozás törékeny bája, kezdeti esetlensége. Ott bujkál benne a bizonytalanság, a véges átmenetiség édesbús, és éppen emiatt otthonos hangulata.

Romkocsmába járni életérzés: egyszerre élni át ezt a mulandóságot, vagyis az életet kicsiben, néhány órába tömörítve, és a meghittséget, az otthonos feloldódást a hasonlónak vélhető többiek minden bizonnyal baráti körében – vagy ha még nem, majd úgy alakul –, együtt küzdve hősileg a nagy, közös célért, az aznap esti bódulatért.

A romkocsmákat leginkább talán lebegő átmenetiségük miatt kedvelik a ködlovaglásra hajlamos, a hétköznapok unalmas rutinjától ódzkodó vagy onnan ideiglenesen ki-kimenekülő, szívükben sóvár, lelkükben titkolt művészt nevelgető helyi fiatalok és kevésbé fiatalok. Ezért látogatják őket lelkesen a kalandot, a kötelező látnivalók mögött megbúvó valódi, „nem hivatalos” couleur locale-t kereső külföldiek is.

Kezdetben, az ezredforduló éveiben csak nyaranta voltak Budapest jellegzetes intézményei a romkocsmák. Születésüket a városfejlesztés körüli huzavonáknak köszönhetik. Az önkormányzatok tömegesen értékesítették fölösleges ingatlanjaikat. Budapest szívében ez főleg a lassan lakhatatlanná, életveszélyessé váló, ugyanakkor sok esetben műemléknek számító, száz-százhúsz vagy még több éves bérházakat érintette, mert az önkormányzatok nem tudták vállalni a felújítási költségeket.

Az új tulajdonosok, elsősorban az ingatlanfejlesztő cégek viszont gyakran hosszadalmas jogvitákba keveredtek az építési és műemlékvédelmi előírások, az azok kijátszása körüli huzavonák, és az adásvételt övező korrupciós gyanú miatt; az épületek állapota pedig egyre csak romlott. az ingatlanpiaci bizonytalanságok is több esetben lelassították a bontást, netán helyreállítást, igaz, a felépült házak minőségében sem volt mindig köszönet. Ott álltak, omladoztak tehát üresen a régi épületek, mígnem élelmes és vállalkozó szellemű fiatal emberek kibérelték a szellemházak udvarát, alsó szintjét.

Erzsébetváros, tehát a VII. kerület, vagyis a volt zsidónegyed szűk utcáin egyszer csak elszaporodtak és jobb minőségűek lettek a graffitik egy-egy omlatag és lakatlan bérház addig lelakatolt, most viszont kitárult kapuján. Aztán egy név – Szimpla kert, Déli Sark, Szóda kert, Mumus, Tetthely – is jelezte már, hogy odabent, az udvaron, a sötét kapualj mögött, a függőfolyosó alatt nem kidobált bútorok és betört ablakok rejtőznek, hanem egy-egy hamar népszerűvé váló vendéglátóhely, este mécsesekkel, ebből-abból eszkábált lampionokkal. (A kert szóval azt jelezték, hogy az adott nevet már viseli egy létező, egyszerre nosztalgikus és avantgárd eklektika jegyében berendezett szórakozóhely, amely nyárra „kitelepült” a szabadba.)

A betört ablakokat lefalazták, vagy éppen kiütöttek egy-egy egész közfalat, hogy az ily módon színpadszerűvé váló, szakadt tapétájú egykori lakószobákban is elhelyezzenek néhány öreg fotelt, kanapét. A többi kidobott bútorból bárpult, kocsmaasztal lett a betonon vagy éppen a megmaradt csenevész bokrok között, az ecetfa vagy platán alatt, a lezárt lépcsőház aljában pedig mosdó létesült. Aztán ponyva is került valahonnan, néhány kiszolgált napernyő, pár négyzetméter átlátszó műanyag fólia, és már esőben is élvezhető volt a társaság, a dj-produkció vagy a kivetítőn a foci vébé. A beinduló fapados járatok fiatal utasai körében szájról-szájra terjedt ezeknek a hangulatos és egyedi, a kommersszel, az elegánssal, a gazdagoknak valóval szemben lázadó alternatívát kínáló – az átlagosnál persze semmivel sem olcsóbb – budapesti szórakozóhelyeknek a híre, helyi népszerűségüket pedig talán nemzetközi levegőjük is fokozta.

Romkocsmába járni haladó divat lett, az underground dac és jófejség látható és láttatandó bizonyítéka. Ráadásul – mivel a környéken lakókat gyakran zavarta a romkocsmák zaja – a bezárás veszélye, sőt néha átmeneti megvalósulása néhány kör unikum-fröccs után egyfajta emelkedett ellenállói öntudat kiépülését is serkentette. A romkocsmák ősszel addig tartottak ki, ameddig a jó idő, és kérdéses volt, hogy a következő évben kinyitnak-e újra. Általában nem nyitottak ki, az első romkocsmák egy- vagy kétnyári helyek voltak, és ezzel a hősi korszak pár év alatt le is zárult.

Egyetlen egy maradt fenn közülük, a ma már útikalauzokban is emlegetett Szimpla kert (Bp. VII., Kazinczy utca 14.), amelyet már kezdettől fogva hosszabb távra képzeltek el a vezetői. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a kibérelt épület belső udvarát műhelyek vették körül, és ezekkel a viszonylag tágas, könnyen téliesíthető terekkel folyamatosan bővíteni tudták a hely befogadó képességét. Egy hátsó, félig-meddig elkülönülő udvar-részben kertmozit kezdtek üzemeltetni, majd télire befedték, gázpalackos „gombákkal” fűthetővé tették a külső teret. Rendszeres zenei programokat kezdtek szervezni, kiállításoknak, napközben különféle civil rendezvényeknek adtak teret. Étlapjukon különféle melegszendvicseket kínálnak (700 Ft) – többek között saját készítésű pástétommal. Az itallapról a kötelező gyakorlatként szerepeltetett teljes Rézangyal-kínálat mellett a Panyolai (szatmári) és Márton és Lányai-féle (Györköny, Tolna megye) pálinkák mellett viszonylagos különlegességként a cider érdemel említést, a ház borait Mészáros József pincészete szállítja a Balaton-felvidékről, Pécselyről.

A következő években a romkocsmák téliesedése lett a jellemző tendencia, hiszen téli nyitva tartás híján a csapodár közönség egykettőre átpártolt a konkurenciához. A roskatag bérházak udvarait csak azok a vállalkozások tudták befedni, hangszigetelni, amelyek, megfelelő szerződéses és anyagi háttérrel, hosszabb távra tudtak tervezni. Új helyszínként raktárak, szerelőcsarnokok kerültek képbe. Az élesedő verseny minőségi javulást hozott: a félbehagyott melegszendvicsek és hotdogok a gyűrött papírszalvétákkal együtt már gyorsan eltűntek az asztalokról, az ingatag székek helyére kényelmesebbek kerültek, tisztábbak lettek a mosdók, bővült az ital- és a programválaszték.

Itt már a szabadtéri rész lett az időszakos kiegészítő elem – mint például az évek óta népszerű party-helyszín, a Corvintető (Bp. VIII., Blaha Lujza tér 1-2.) esetében. Az egykori fényéből sokat veszített áruház, amelynek nemcsak eredeti klasszicizáló homlokzata, hanem az ennek szépséghibáit jótékonyan elfedő szocializmus-kori alumínium álhomlokzata is magán viseli az öregedés fájó jegyeit, napközben kevés élénkséget mutat. Esténként aztán hordákban érkeznek mulatni vágyó fiatalok az oldalbejáratához, ahonnan egészen az ötödik emeletig kell felmászni – hacsak nem üzemel éppen a vészterhesen zörgő ódon teherlift – az éjszakai örömökért. Nyáron persze tökéletesebb az élvezet, hiszen ekkor ki lehet ülni a tágas tetőre, ahol tisztes méretű bárpult mögül folyik a kiszolgálás. Legfeljebb a tetőtér sarkában álló óriási fénylő reklám zavarja a kilátást – sajnálatos módon éppen Buda, a Gellérthegy, a Vár felé.

A Corvintető igazi bulizó hely, naponta változó, hajnalig tartó dj-programokkal, élő zenekari fellépésekkel, tánccal, kipirult arcokkal, izzadó testekkel. Hasonló jellegű helyszín, figyelemre méltó street art stílusú dizájnnal a Kuplung (Bp. VI., Király utca 46.). Mint a neve is sejteti, hogy a tágas csarnok valaha autószerelő műhely volt. Az utcára nyíló előtere nyáron kerthelyiség, a zenei programok itt is a dj-kre épülnek, az évek során előfordultak – és bármikor előfordulhatnak újra – filmvetítések, színielőadások, de még képzőművészeti kiállítások is.

Az idő múlásával a romkocsma fogalma lassan átalakult, a hagyományos modell – a télen befedhető kerthelyiség – újabb és újabb elemekkel gazdagodott. A pincéket táncteremmé alakítják – mint például egy valamikori kisebb gyártelepen kialakított Tündérgyárban (Bp. VIII., Tűzoltó utca 22.).

Magukban az épületek valamelyest felújított belső tereiben kiállító- és színháztermek kínálnak folyamatos programot, és a közönség szinte összefolyik a helyben tevékenykedő alkotóközösséggel, ahogyan például a Fogasházban (Bp. VII., Akácfa utca 31.), amely már nem is romkocsmaként, hanem „kulturális befogadótérként” határozza meg magát, jóllehet az udvarba belépve még mindig meg- (vagy talán már csak be-?) csapja érzékeinket az ideiglenes otthonosság ellentmondásos hangulata.

A romkocsmák egyre-másra kinövik tehát a kocsma elnevezést, nem csak tartalmukban, méreteikben is. A leglátványosabb példa erre az Instant (Bp. VI., Nagymező utca 38.). Nem is egy, hanem két üres bérházat alakítottak át a pincétől a harmadik emeletig. A belső terek hangulatos labirintust alkotnak, a függőfolyosókról a hatalmas, fedett belső tér nyüzsgését lehet bámulni. Rom-jellege – jóllehet valós – akár szándékoltnak is tűnhet, nem annyira kényszerítő, mint inkább a hangulatos téralakítást ösztönző adottság. A berendezésben ott vannak még a régi bútordarabok, és a hatalmas belső tér derűsen bizarr dizájn-elemekkel szórakoztatja az ifjú látogatókat. Az Instant valóságos kombinát, ahol a pincétől a legfelső emeletig egyszerre több helyszínen szól a zene, és tucatnyi pultnál enyhítik a tömeges és olthatatlan szomjúságot.

Valamennyi eddig tárgyalt romkocsma-változat és -utód tulajdonságait igyekszik egyesíteni a csak rövid nemrégiben nyílt Sufni G’art’n (Bp. VII., Akácfa utca 47.), ahol a nagy mennyiségben összegyűjtött régi bútorok és tárgyak egész ócskapiacnyi együttese már-már önmagában is műalkotásként ébreszti a rácsodálkozásokkal csipkézett tömény nosztalgia-átélést. A pincében színház- és táncterem, az egykori földszinti lakásokat más-más hangulatban komponálták újra, de a legfontosabb különlegesség a melegkonyha, amely pizzák és saláták mellett bécsi szeletet, mézes-csilis szósszal felvidított ropogós csirkeszárnyakat is kínál. A fedett belső udvar mögött egy zöld térség rejtőzik, nyáron itt lehet majd inni a kifejezetten kellemes, helyben, a pincében főzött házi sört.

Ha a kezdeti idők álmodozó romkocsma-érzésének a nyomait szeretnénk megtalálni, vagy elegünk van a tömegből, ki kell szakadnunk a VI. és a VII. kerület sűrűjéből. Felkereshetjük például a Gondozót (Bp. VIII., Vajdahunyad utca 4.), amely a nevéhez méltó módon szociális gondozó volt (még korábban úttörőház), most pedig az emeletén ifjúsági szálló működik.

A földszint egyik felében van a kocsma, tégla- és nyers deszkapadlóval, a pincében pedig „parapark” üzemel, ami egyfajta kalandjáték: a három-négy fős csapatoknak egy óra alatt, közös erővel, különféle feladatokat megoldva kell kiszabadulniuk a bezártságból. A kerthelyiség hangulatát borostyán és egy hatalmas fa emeli, mögötte pedig koncerttermet terveznek egy hangárban. Enni is adnak: a helyben sütött pizzákon (1200-1500 Ft) kívül például különféle töltelékekkel gazdagított hatalmas sült krumplikat kínálnak.

Hozzászólás Facebook-, Google- vagy Twitter-bejelentkezéssel