Az, amit a Mad Scientist megalakulása óta a magyar sörmozgalommal csinál, egészen példa nélküli. Egy Jam 72-vel kezdődött, ami a mai napig az egyik legjobb és legstabilabb minőségű magyar IPA, majd temérdek érdekesebbnél érdekesebb projekttel folytatódott, csak hogy néhány példát említsek: a Wildcard nevű IPA-koktél, a yuzu gyümölcsös Tokyo Lemonade vagy az NZQ-1100 nevű New Zealand Quadrupel.
A Mad Scientist bevállalja azt, amit senki sem mer, folyamatosan figyelik a fogyasztói igényeket, mégis csak kevés sörük van, amire rá lehetne sütni a tucat jelzőt. Egyáltalán nem középvonalasak, ők a magyar To Ol, a régivágású kisüzemek arcába vágott felmosórongy, jelenleg egyértelműen a legnagyobb figyelmet érdemlő főzdénk. Még arra is képesek voltak, hogy Závodszky Gergő egy közel két éves félresikerült (vagyis elbaltázott), befertőződött sörét egy szűk szakmai kóstoló keretében mint érdekességet bemutassák, hangsúlyozva, hogy poén az egész és azért merik idehozni, mert bármilyen vicces is, a hosszú idő alatt szépre simultak az ízek. És ez tök érdekes. A sörszakértők pedig, mint a hanyatló jóléti társadalom mementói, a romlott sört ízlelgették, értékelték, hatezer különböző pózban fotózgatták, mintha nem lenne holnap és ez a jelenet olyan, de olyan szép volt, hogy azóta is nagyon hálás vagyok nekik ezért. Ha Tarr Béla öt percre kimerevítené és Víg Mihály komponálná alá a zenét, filmtörténelmi pillanattá válhatna. Amúgy egy tök jól iható flamand vörös volt egy tök baráti kóstolón, mindenki örülne, ha így romlanának a sörei, fotót meg természetesen én is lőttem. Többet is.
Nehéz ennél maradandóbbat alkotni, de viccet félretéve, nem véletlenül beszél mindenki a Mad Scientistről. Múlt pénteken például a TuffBuzzal (Joanna Gone Mad, ha nem volt még meg, azonnal menj kóstolni) kollaborálva bemutattak egy imperial stoutot, amihez foghatót szerintem magyar főzde nem nagyon csinált még. Nem az a pláne, hogy mennyi mindent pakoltak bele, hanem a végeredmény, ami egészen lenyűgöző lett.
A SugarDaddy egy imperial stout, amit első blikkre talán kicsit túltoltak: került bele kávé, vanília, narancsvirág, kakaóbab, laktóz és muscovado cukor, ami egy finomítatlan, sűrű, nagyobb melasztartalmú cukorfajta. Akármennyi kétségem is volt a kóstoló előtt, mind eloszlott az első korty után. A SugarDaddy talán az első magyar imperial stout, ami megállná a helyét az igényes nemzetközi sörök között is. Egy kész főnyeremény. Az aromája súlyos, karamelles, kellemesen kakaóbabos. Égett, szenes illatok egyáltalán nem jelennek meg. A korty olyannyira belesimul a szájba, hogy élmény kóstolni. Olajosan sűrű, erősen kakaós, a laktóz ellenére pedig egyáltalán nem geil. Kicsit belecsíp a nyelvbe a narancsvirág, kicsit megérint a vanília, beleáll a játékba a melasz is, az alkoholt meg szinte nem is érezni. A SugarDaddy annyira csúcs lett, hogy nehezen felejti az ember. Még most is érzem a nyomait a számban.
Nem akartam ezzel kezdeni, meg a Fenékig már amúgy is leírta, de azért a címkedesign az erősebbnél is erősebben utal, emlékeztet, asszociál a Flying Dog Raging Bitchére, ami nyilván mindegyik sörfőzőnek feltűnt, mert a Raging Bitchet mindenki ismeri. Finoman szólva is kérdőjeles, miért maradt ez a címke. Szép, meg nyilván ötletes, de más tollával ékeskedni még véletlen folytán sem szép. Plusz azt se felejtsük (szintén köszi Fenékig), hogy a Dugges Bryggerinek is van egy Sugar Daddy névre hallgató imperial stoutja, de oké, ilyen néha előfordul.
