Szélsőségek hete

0
Img 7438

A múlt hét szerdán kezdődött. A Monyó és a Rothbeer videóbeharangozók, pólónyeremények és kedvcsináló posztáradatok után végre az orrunk alá dugta a maga Kék Osztrigáját. Aki esetleg még nem hallott volna róla, ez az ország első osztrigás stoutja. Az újhullám vadhajtása, egy forradalom hevületében eltévelyedett generáció mementója, az agyament stílus, aminek hallatán egy régi vágású sörivó bármikor képes lefitymálón felhorkantani. Pedig egyébként léteznek kétes eredetű feljegyzések oyster stoutokról már az 19-as évek első feléből is, bár Michael Jackson szerint ezek inkább utólagos összemosások, valóban inkább osztriga mellé párosított sörökről volt szó.

Sokszor mondtam már, hogy nekem semmi bajom a kísérletezéssel. Sőt, kifejezetten szeretem. Semmi bajom a bálnaherés, szalonnás vagy fagyis sörrel, ha annak tényleg bálnahere, szalonna vagy fagyi íze lesz.

Vagy osztriga.

Nem mondom, hogy ízleni is fog, de bajom nem lesz vele. Az viszont nagyon felbosszant, ha valaki zsákbamacskát árul. Ha a szalonnás sörömnek nem szalonna, hanem csak sós-füstös íze van vagy a fagyis sör semmi más, mint egy kicsit karamellásabb, krémesebb valami. Lehet kísérletezni, csak akkor végeredmény feleljen meg a kiindulási koncepciónak, a félutas megoldások nem túl megnyerőek.

Nem mondanám magam nagy osztrigás sör szakértőnek, a Blue Oyster előtt még csak a Flying Dog Pearl Necklace-ét ittam, de azzal pont ilyen érzésem volt. Osztrigás sör névvel a kezembe kapok egy kicsit sós, ha nagyon akarom, akár enyhén tengeri algásnak is mondható korrekt stoutot, mikor nem azt akartam inni. Ez nettó átverés. Még akkor is, ha a főzőüstben ott figyeltek az osztrigák. Az osztrigás stoutnál legyen olyan érzésem, mint mikor Amszterdamban a vasárnapi piacon a negyedik osztrigát szippantom fel, akkor és csak akkor nevezzem azt a sört oyster stoutnak. Egyébként maradjunk a sós-algás stoutnál.

Ezt a szintet a Blue Oyster sem tudta meglépni. Pedig ha a háttérinformációkat lehámozom, még azt is mondanám, hogy nem egy rossz sör. A kezdés talán kicsit lagymatag, egyszerű. Sok a pörkölt, az égett jelleg, kevés a tejkrémes, csokoládés aroma, feltűnik a színfalak mögött a dohányfüst is. De semmi extra. Első kortyra az íz sem tűnt olyan meggyőzőnek, de szerencsére a szenesség visszahúzódott, a csokoládé kezdett előbújni, felsejlett egy tejeskávés vonal is. Újdonságot inkább a végefelé lehetett felfedezni, a zárás érdekes módon hozott egy szezámolajos, tengeri algás világot, ami meg jól is állt a sörnek. A test viszont kevés, nem ad támaszt az ízeknek, az élesztős jegyek kicsit egyszerűek és sajnos az osztrigás probléma is felmerül: hol van itt az ízben az osztriga? A Blue Oyster nekem a Pearl Necklace-hez hasonlóan éppen emiatt csalódás volt. Sörnek akár korrekt is lehetne, osztrigás sörnek csalódás.

Img 7486

Ha pedig már így beleszaladtunk a határterületi sörök világába, jöjjön egy kis ráadás. A portlandi Burnside Brewing Co. Sweet Heatjébe teljesen véletlenül futottam bele, de hamar felkeltette az érdeklődésemet. Olyan, mint egy könnyed, nyári bisztródesszert. Alig komlózott, 9 IBU-s, nem túlkomplikált alapsör, sárgabarackpürével és jamaikai scotch bonnet chilivel.

Zseniális koncepció. A Sweet Heat tele van meglepetésekkel. Az első légvétel csipkedő, rózsaborssal és papayás felhangoktól nehéz, viszont ez igen tisztán és csillogóan jelenik meg. Az ízmátrix magával ragadó és jól átgondolt. A Scotch Bonnet rózsaborsos jellege, decens, nem tolakodó csípőssége és hangsúlyos trópusi karaktere egyértelműen ételpárosításért kiált, de ha ez még nem lenne elég, a kortyban határozottan megjelenő krémesen édes sárgabarackos felhangok még ezt a virgoncságot is megzabolázzák, mederbe terelik, mondhatni “urizálják”. A kis test csak a végén okoz némi bonyodalmat, az utóérzetben jót tenne egy kis maradék édesség a csípős érzet mellé, de így nézve ebben is van logika. A Sweet Heat egy jó és különleges sör a végekről, ahol már a hagyományos sört is alig ismerni fel.

Hozzászólás Facebook-, Google- vagy Twitter-bejelentkezéssel