Csungking régió, miután kivívta Szecsuántól a függetlenséget és a gasztronómiai szövetségtől a „Kína hotpotvárosa” címet, megnyitotta a világ első hotpotmúzeumát. A múzeum Nie Ganru üzeménél nyitotta meg kapuit, mely üzemben naponta több ezer (!) edényben fő a csilis és szecsuáni borsos lé, amit vákuumcsomagban kap meg a vevő. Helyiek szerint e „zsibbasztó-fűszeres” változat a műfaj legjobbja (mely műfajról Henry Kissinger is megemlékezik a memoárjaiban).
Nie Ganru oly mesés vagyonra tett szert, hogy rajongásában kiállítást rendezett: bemutat muzeális főzőedényeket, és dokumentálja, hogy Mao Ce-tung Csang Kaj-sekkel is fogyasztott hotpotot (bár az ételnek rendkívüli kapcsolatteremtő erőt tulajdonítanak, köztük ez nem működött).
A hotpot az összes „forrófazékfélék” (shiizakana, shabu shabu, szukijaki…) rokona. Eredetileg népétel és streetfood volt: tűz fölé állított egyszerű levesesedény, ahol a forrázott belsőséget (vagy mást) nyárson kapta az egyszeri munkás, hogy maga melegítse meg a lében. Az alaplé változatos lehet: Szecsuánban csilis, Mandzsúriában savanyú káposztás, Kantonban nyers tojásos.
Mára éttermekbe is beköltözött „programétel”, a társas lét bevett formája (mint a fondü, a shabu shabu, a nabemono vagy a szukijaki). Az asztalon ég a tűz, rajta leves, körötte számtalan hozzávaló: pacal, zúza, gomba, hús-hal-rák, tésztabatyu, zöldség, nyúlvese. Nyársra tűzve bármi merülhet a fortyogó lébe, s ha elkészült, mártogatókban kap végső formát a falat.
Mivel a műfajhoz henyélő-pihenő attitűd kapcsolódik, előfordult már, hogy ópium került a lébe. Ez ma elvileg tilos, ezzel együtt általános a hot pot boom. A csungkingiak egyet nem tudtak még kivívni: hogy a kultikus étel felkerüljün az UNESCO listájára – a japán washoku mellé.
A cikk a Magyar Nemzet Magazinban megjelent írás szerkesztett változata.
