„Végül asztalra kerül a magyar konyha címerétele, a borjúpaprikás. Ránézésre virtigli marhapörkölt, kóstolásra a hús rághatatlan-szívós, vastag rostozatú, kőkemény (vélhetően öreg és rosszul tartott marha nyakrésze). A pörköltszaft sós, sok főttes hagymával, kiválik belőle a paprikás olaj…
A fizetőpincér a végén felsorolja a fogyasztást. Amikor a borjúpaprikáshoz ér, jelezzük, hogy ez a különösen sötét színű hús sokkal inkább a marhapörkölt sajátos változata volt, a marhának még a pörköltkészítésre is alkalmatlan részéből… »Igen…? – ámuldozik a hölgy. – Persze, mi is csodálkoztunk, hogy ilyen sötét színű a borjú, de hát orizsinál csomagolásban jött!« És bájosan mosolyogva kasszírozza a végszámlaösszeget.”
(Budapesti étteremteszt, Gault&Millau Magyarország 2012)
Magyarországon az áruhamisítás hagyományának mélyek és erősek a gyökerei, mindig új virágokat hajt, satnyulásnak semmi jele.
A „világ legjobb piacának” választott pesti Nagycsarnokban napirenden van a komposztjellegű termékek zöldségként árusítása, a „libamáj” pedig szinte törvényszerűen hizlalt kacsamáj, csak jobb esetben gyengébb, túltömött liba mája. (A kacsamáj lehet nagyon jó, de a rövidebb hízlalási idő miatt 20-30%-kal olcsóbb.)
Vannak aztán olyan „kézműves” piacok, ahol liszttel dúsított gyenge tejfölre ragasztják rá a házi tejföl címkét. Az úgynevezett háztáji vagy tanyasi csirke nem egyszer azért olyan betegesen sárga, mert kurkumás vízbe áztatják. Ugyancsak hazai piacokon figyelték meg tesztelőink, hogy olcsó, kockázott marhacombot vadhúsként kínálnak. Érdemes óvakodni a bélszínt sugalló „filé” kifejezéstől is, ami nem ritkán csíkra vágott hátszínt, rosszabb esetben fehérpecsenyét takar – ismét jelentős árdrágítással.
A Gault&Millau kalauz tesztelői szerint elképesztő léptékben elharapózott az, hogy a halászlében a harcsa pangáziuszból készül (jobb esetben afrikai harcsából). A Vietnamban kétes körülmények közt tenyésztett hal egyébként univerzális: süllőként és fogasként is szerepel helyenként.
Jól ápolt régi éttermi hagyomány a húsok átlényegítése is: a tejbe áztatott pulykacomb borjúsítása, a sertésszűz bécsiszeletesítése. Van olyan szakács, aki elmondja, hogy kommunikáció tantárgy oktatója milyen részletességgel világosította fel mindezen konyhai lehetőségekről, milyen trükkökkel lehet röfögő állatot borjúnak álcázni.
A HírTV és a Magyar Nemzet munkatársai nemrégiben rejtett kamerával közelítették meg azokat a pultokat, ahol köztudottan huzamosabb ideje árulják borjú címen a kockára vágott sertést, melynek színe feltűnően világos: olyan, mintha a magyaros hentesszakma hipózási technológiáját alkalmazták volna, amit gondos ecetes áztatással semlegesítenek. (A lelkiismeretes hamisításért meg kell dolgozni!)
A stáb egyik tagja vásárolt is kockahúst – 1590 és 1980 forint közötti áron kilóját –, és megkérdezte, mindig kapható-e ez a fajta. „Nem mindig, de 99%-ban igen” – hangzott a válasz.
A riport megtekinthető a HírTV archívumában.
Egyébként egész borjúhús-részeket – csülköt, lapockát, gerincet, bécsiszeletnek való diót – soha nem lehetett ezeknél a pultoknál kapni. Azt mondták, „nincs igény rá, csak a kockázott húsra, mi mást főzhet magyar ember borjúból, mint paprikást?”
A NÉBIH laboratóriuma megerősítette, hogy a vizsgálatra bevitt húskockákban borjúhús-sejtnek nyoma sincs, vagyis még borjú közelébe sem kerültek. Nem sokkal később a NÉBIH maga is kiszállt a helyszínre, de bravúros virtuozitással nekik nem sikerült leleplezniük a csalást: hajnalban, még nyitás előtt, pultépítés idején vonultak ki, így nem hagytak időt a henteseknek arra, hogy a húst kirakják, felcímkézzék. Pechükre azonban találtak egy csomó fekete és lejárt/felengedett húst, amit meg kellett semmisíteni.
A Fény utcai praktika nyilvánvalóan köztudott lehetett az egész piacon, beleértve a vezetőséget. A vezetőség egyébként a HírTV-Magyar Nemzet akció után körlevelet bocsátott ki, mely szerint a napvilágra került hírek „nem 100 százalékig fedik a valós helyzetet”. (Talán csak 99?)
„A hentesektől gyors kiképzést kaptunk arról, hogy a nép követelésének engedve kénytelenek felkockázni a húst. Valamelyik úgy tett, mintha nem értené, mi a gond, és közölte, senkit nem vertek át, ezt bizonyítja, hogy az apróra vágott (borjúnak álcázott sertés-) hús minőségével mindenki elégedett volt. Ráadásul (!) alig volt rajta haszon – magyarázta –, mert a borjúhús nagyon drága, akár négyezer forintba is kerülhet. … A másik boltos kicsit sértőnek találta, hogy csak őket tüntettük ki figyelmünkkel, mikor másutt is érne hasonló meglepetés bennünket.” (G. Juhász Judit, Magyar Nemzet, 2013. május 9)
A NÉBIH-nek egyébként a húshamisítás nem tűnik komoly ügynek, elvégre nem élelmiszerbiztonsági probléma. Felmerül a kérdés, tulajdonképpen ki illetékes abban, hogy a lakosság kölcsönösen átveri egymást és saját magát?
Sajnos még ennél is nagyobb gond, hogy a borjúhús (fiatal s tényleg marha) sem borjú, hanem a kamaszkorban lévő leginkább már. Emiatt, ha valaki pl. bécsi szeletet akar otthon csinálni, ami azért nem egy fine dining varázslat, rágós s szép nagy cipőtalpat kap. (Ezért aztán el is terjedt, hogy tejbe áztatott pulykamellből kell hamisítani…)
Igazi borjú a vágási szokások miatt nincs is, tkp. csak a házi vágás lehet totál biztos. A TESCO prémium sorozata (pl. http://bevasarlas.tesco.hu/hu-HU/ProductDetail/ProductDetail/2004010107566) is öreg szerintem, paprikást igen, de a Wiener Schnitzel inkább csak borjúbélszínből sikerülhet, pedig borjúcomb javából (felsál avagy Kaiserteil) is mehetne. Régen úgy tartották kb. 100 napig szopós a borjú s addig borjú gasztronómiailag is, aztán nem. No, a mi borjaink ezen jócskán túl vannak… :-((
Ez valóban nagy gond úgy általában, de ami konkrétan a bécsi szeletet illeti, azt még Figlmüllernél is sertéskarajból készítik; legalábbis a honlapjuk szerint:
http://www.figlmueller.at/de/unser-schnitzel.html
A Wiener Schnitzelt Figlmüller is borjúból készíti. A tányérról lelógó Figlmüller-Schnitzel valóban sertés, nem is hívják Wiener Schnitzelnek , ennek a neve Schnitzel wiener Art
Szerintem ez egyszerűen csalás, büntetőjogi értelemben, azaz szándékos megtévesztés, „tévedésbe ejtés” jogtalan haszonszerzés céljából. Ez értékhatártól függetlenül bűncselekmény, ha üzletszerűen követik el, és 2 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.
Ha az eladó tudott róla, hogy a hús nem marha, akkor nincs miről beszélni, csalt. Ha a hússal megtévesztik őt is (mondjuk ezt nehéz elképzelni egy profi hentesről), az alacsony beszerzési ár akkor is legalábbis gyanús kellene, hogy legyen, főleg annak, aki régóta a szakmában dolgozik…
Ha büntetőjogi kategóriában gondolkozunk, márpedig nyugodtan gondolkozhatunk, akkor íme az idevonatkozó Btk. jogszabály.
”
A fogyasztó megtévesztése839
296/A. §840 (1)841 Aki az áru kelendőségének felkeltése érdekében nagy nyilvánosság előtt az áru lényeges tulajdonsága tekintetében valótlan tényt, vagy valós tényt megtévesztésre alkalmas módon állít, illetve az áru lényeges tulajdonságáról megtévesztésre alkalmas tájékoztatást ad, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2)842 Az (1) bekezdés alkalmazásában az áru lényeges tulajdonságának minősül az összetétele, használhatósága, az egészségre és a környezetre gyakorolt hatása, valamint a kezelése, eredete, az, hogy megfelel-e a jogszabályi előírásoknak, a nemzeti szabványnak vagy az áruval szemben támasztott szokásos követelményeknek, valamint az, ha az áru felhasználása a szokásostól lényegesen eltérő feltételek megvalósítását igényli.
(3)843 Az (1) bekezdés alkalmazásában az áru lényeges tulajdonságának minősül az áru vásárlásához ígért nyerési lehetőség vagy más előnyös következmény is. „
Én azért javasolnám ezt a minősítést, mert pl. csalásnál az értéket kell bizonyítani, ami adott esetben pár forint lenne, ennek szabálysértési büntetési tétele pedig nevetséges.
A fogyasztó megtévesztése esetén is körültekintően kell eljárni, nem árt bizonyítani a rendszerességet, hivatkozni kell a tisztességes árutermelőket , kereskedőket sújtó bizalom vesztésre, az ebből keletkező anyagi károkra is.
A problémát tehát csak komplexen lehet és kell kezelni.
Hogy kinek a dolga lenne?
Elsősorban azoknak a hivatalos szerveknek, akiket ezért fizetnek, másodsorban mindenkinek, akit érint, aki ezen változtatni akar.
A fogyasztó védelem, mint tevékenység alapvető hibája, hogy csak egyedi eseteket tár fel, ami a jéghegy csúcsán egy hópihe. A jelenlegi technikával soha nem fog kereskedői és termelői szokásokat megváltoztatni.
Még valamit, büntetőjogi eljárást piti ügyekben a hivatal nem szeret indítani, a magánszemély meg ennek minden szintjétől irtózik. Vagyis azért mert lisztes egy pohár tejföl, borjúszelet lelóg a 30 centis tányérról vettek egy kiló karajt borjú áron, ebből nemhogy büntető, de semmilyen ügy nem lesz. A hivatal az hivatalból, meg azért mert ez neki így kényelmes, ezeket az ügyeket egyedi esetként kezeli és ezek társadalmi, gazdasági hatásaival nem is kíván foglalkozni, amihez természetesen kreál magának magyarázatot is.
Akinek ez a jelenség az érdekeit sérti, azoknak kell lobbizni , kiabálni, számon kérni a hivatalok bambaságát, művi impotenciáját. ( finoman fogalmaztam)
kael: Nyilván nem lesz egy hasonló esetből sem büntetőjogi ügy, a gyakorlatban senki sem fogja ezt végigvinni, ráadásul sokat nem is érne, hiszen mekkora büntetést kapna, ki tudna róla a néhány érintetten kívül? Sajnos egyet kell értenem az érveléssel…
Maximum fogyasztóvédelmi eljárás lehet ebből, de úgy tűnik, a hatóságnak csak abszolút szúrópróba szerű ellenőrzésekre, illetve a panaszok kivizsgálásra van erőforrása.
Fentiek alapján nem sok félnivalója van, aki hasonló gyakorlatot folytat. Mint a konkrét esetben is, leginkább a média tehet valamit, persze ők is csak egy-egy esetet képesek kiragadni, de legalább ráirányítják a figyelmet a jelenségre. Nagyon úgy tűnik, jelenleg ez az egyetlen, valamennyire hatékony „fegyver” a hasonló megtévesztések ellen.
Talán lehetne a piacon, jól látható helyen egy szégyenfalat” létrehozni,ami elolvasása után a vevők döntenének ,hogy vesznek-e az ilyen húsból!