Nem győzőm elégszer leírni, hogy mennyire fontos egy sörnél az egyensúly, a dimenziók harmóniája. A sour ale-eknél viszont képtelen vagyok tartani magamat ehhez az elvhez. A napokban jelent meg a Thrillisten egy cikk, ahol neves sörfőzőket és sörírókat kérdeztek arról, melyik stílusokat tartják leginkább túlhájpoltnak vagy alulértékeltnek. Az Andy Parker szájából elhangzott örökérvényű mondással („more flavor does not always equal good flavor”) ugyan általánosságban egyet tudok érteni, azonban a tejsavasság agresszívabb megnyilvánulásait is simán képes vagyok tolerálni.
Talán emiatt is találtunk annyira egymásra a Sky Mountain Sourral.
A Dánia egyik ékkövének számító Himmelbjergetről vagy Sky Mountainről elnevezett sört közösen jegyzi a To Øl és a nemrég az Axe Edge-el szereplő Buxton. Külön figyelmet érdemel a címkén szereplő grafikon: milyen gyakran álmodnak a dánok a Himmelbjergetről és milyen típusú álmokban kerül elő? Rejtélyes módon 2007 és 2010 körül ugrásszerűen megnőtt az előfordulás különböző rémálmokban. Ez az információ ugyan nem nagyon hiszem, hogy valaha máshol hasznomra fog válni, mint néhány jó pillanatban elhintett, de feleslegesen tudálékos, oktató jellegű mondatban, de ha valaki tudja ennek a kiugrásnak az okát, az ne tartsa magában.
A Sky Mountain Sour egészen egyszerűen magával ragadó. Intenzív tejsavas aromafelhő fogadja az embert kifejezett, friss korianderzölddel, kevés borsmentával, citromfűvel, narancshéjjal. Kidolgozott, határozott, hamar leteszi a névjegyét. A kortyot abszolút uralja a tejsavas jelleg, ami a végefelé karaktaresebb balzsamecetes érzettel távozik, valahogy még sincs az az érzésem, hogy minden borulna. A középnagy test biztos segít a megértésben, a fűszeresség, a szép körtés, néhol sárgabarackos gyümölcsösség szintén tompít, de ez a sör akkor is a savasságtól orrnehéz. És pont ettől gyönyörű. Legalábbis nekem. Könyörtelenül húzza össze a nyelvet, de valahogy mégis szeretettel teszi. Zseniális alkotás, de csak fanatikusoknak ajánlom.
