Eltávozott közülünk Pollok Laci (1951–2020), egyesületünk meghatározó tagja és kitartó támogatója. Az évek során részt vett minden közhasznú tevékenységünkben, segített abban, hogy az MGE-t megtarthassuk következetes és becsületes szakmai civilszervezetnek.
2005-ben ismerkedtünk meg. Akkoriban egy nap felhívott minket Fekete András, régi barátunk. Először mindenféléről beszélt, de érezni lehetett, hogy a hívásnak különös célja van. Hamar rá is tért a tárgyra. Közölte, van egy régi jó barátja, bizonyos Pollok László, aki szeretne meghívni minket, mert látni akarja, ki írja a Magyar Nemzet Magazin gasztronómiai rovatát [a rovat 2003-ban indult]. „A legjobb időpont a ma este lenne, kocsival jövünk értetek.”
Laci szigetszentmiklósi házában fogadott minket feleségével, Zsuzsival. Az asztalon hidegtálak, füstölt lazac, szalámik, sonkák, sajtok. Megnyílt a pince is, és előhozta a „szöveggyűjteményt”. Ez a nagy mappa volt az, amibe lefűzte a „nemzetes cikkeket”, tartalomjegyzéket és tárgymutatót is készített hozzá. [A cikkekből azóta válogatás jelent meg Bűvös Szakács konyhauniverzum címmel.]
Ezen az estén a főfogás a csirke volt „40 gerezd fokhagymával” (poulet aux quarante gousses d’ail); receptjét Laci a Monsieur Sokcsillag című cikkünkből merítette, amely Alain Ducasse-ról szólt. A hús maga kicsit túlkészült, de nagyon kedves gesztus volt a részéről. Amúgy sok ételt főzött a rovatunkból, másik nagy kedvence Nadia Santini kecskéje volt a Csillagok hatalma című cikkből.
A hosszúra nyúlt vacsorán kiderült, hogy ő maga sikeres üzletember. Nagyra tartja azt, amit csinálunk, és nemcsak azért, mert szeret jól enni, hanem fontos kulturális cselekedetnek tekinti. Honnan tudtok ti ennyi mindent? – kérdezte.
Külföldön rengeteg étteremben és piacon járt, volt tehát összehasonlítási alapja, ami számára is evidenciává tette az MGE alapító jelszavát: „Talpra kell állítani a magyar gasztronómiát”.
Hamarosan belépett a Magyar Gasztronómiai Egyesületbe, vezetőségi tag lett, ettől kezdve halála napjáig folyamatos anyagi, adminisztratív és logisztikai támogatást nyújtott az egyesület működéshez, igyekezett kapcsolatait is az MGE érdekében bevetni.
Amikor belevágtunk az első hazai független étteremkalauz (Alexandra Kalauz) szerkesztésébe, óriási szervezési és adminisztratív munkát vállalt magára. „Hogy tükröt tartsunk a hazai gasztronómiának és nemzetközi összehasonlítási alapot teremtsünk a szakszerű értékelésekkel.” Később még nagyobb ráfordítással támogatta a Gault&Millau-kalauz ügyét, a befektetett munkaidejéről Zsuzsi sokat tudna mesélni. Az Alexandrából 4, a Gault&Millauból 5 kötet jelent meg, így összesen 9 évig létezett Magyarországon szakmai szempontokon alapuló, független étteremértékelés.
Laci végigélte velünk a magyar Bocuse d’Or-történetet is, annak minden hitványságával. (Az MGE-nek mégiscsak sikerült mind a mai napig fenntartania a Czifray-versenykurzust és a Hagyomány és Evolúciót – a gasztronómiai kultúra szempontjából két legfontosabb versenyt.)
Amikor (több ízben is) meghívtuk Eckart Witzigmannt, az „évszázad szakácsát”, Laci szállította a csapatot vidéki körutakra. Egyszer valószínűtlenül rövid idő alatt kellett hazahozni Herr Witzigmannt Tokajból, hogy az (osztrák születésű, Németországban élő) vendég le ne maradjon a német–osztrák meccsről. Ez is megoldódott. Máskor az egész egyesületet és baráti körét látta vendégül tahitótfalusi BBQ-partira. Ott volt minden rendezvényünkön, szervezett, szállított, kölcsönzött, segített.
Amikor 2016 májusában az MGE-ből furcsa ürüggyel kilépett 13 ember, akiknek egy része még be sem lépett, de mindegyikük a Bocuse d’Or-csapathoz kötődött, akkor látnunk kellett, morálisan rosszabb a helyzet, mint a gasztroforradalom előtt volt, s hogy még a harc elején sem tartunk. Laci nem sokat beszélt róla, de elejtett megjegyzéseiből kiderült, hogy a „gasztroközélet” fejleményei döbbenettel és olyanféle iszonyodással töltik el, amin az ember nehezen teszi túl magát.
Egészsége évek óta hullámzott. Tavaly ősszel biztató volt, hogy eljött a zugligeti találkozóra a „fejétől a farkáig” mangalicapaprikásra, amely egyéni székelykáposztaként jelent meg a tányéron, szárhegyi káposztával, kétféle paprikakrémmel, házi kenyérrel. Aztán az ég beborult. Utolsó telefonos jelentkezései egyebek közt arról szóltak, hogy a karanténfőzéshez próbál támogatást szerezni. Aztán a csend.
Isten veled, barátunk! Jó volt együtt. Nem felejtünk.
Június 23-án búcsúztatjuk a Farkasréti temető Makovecz-termében, 14:45-kor. A család kéri, hogy a koronavírusra való tekintettel részvétüket ne a ravatalozónál, hanem a sírnál fejezzék ki, ügyelve egymás biztonságára.
