Emlékeztek még a Brouwerij Lindemans és a Mikkeller közös gurmélambicjára, a bazsalikomos Spontanbasilre? A belga zsenik botanikus szériájának nyitódarabja egyértelmű siker volt, borítékolható volt a folytatás.
Tavaly év végéig kellett erre várni, akkor jelent meg ugyanis a második darab, a Blossom Gueuze. A bodzavirág használata kevésbé tűnik formabontónak, mint a bazsalikomé volt. Rengeteg újvilági komló hordoz bodzás jegyeket és nem ez az első alkalom, hogy valaki a komló alapkarakterét próbálja ilyen módon felerősíteni. Hogy ez mégis hogy passzol egy savanykás, vadregényes gueuze-höz? Van egyáltalán olyan, ami nem passzol hozzá?
Kezdjük a nehezével. Bármennyire is gyönyörű sör, a Blossom Gueuze nem tudja meglépni a Spontanbasil szintjét. Az animális, citromhéjas nyitány mellett dögösen feszül a bodzavirág, a virágzó hársfa illata, az egység pazar, az alap Lindemans lambickaraktere méterekről felismerhető. Ezt nem lehet eltagadni a főzdétől: a sajátos és mindig egyedi flóra a Lindemans esetében nagyon szerencsés (állítólag egyes hordókból 16-18 különféle mikroorganizmust is ki tudtak tenyészteni). Erős a lópokróc, de nem túlzásba vitt, a savanyúság decens, a nemespenészes jelleg kimunkált, ez a harmónia pedig összességében színes, komplex, de mégis kifinomult sör érzetét adja. Nevezhetnénk közérthetőnek is, már amennyiben ezt a jelzőt lehet egyáltalán gueuze-ök esetében alkalmazni.
A bodzavirág egy nagyon enyhe, kicsit visszafogott csavart tesz hozzá ehhez az alapélményhez. És pont ez az, amiért nem nő fel a Spontanbasilhez. A bazsalikom fiatalos aromafelhője, meglepő nyerssége és bevállalós hangsúlyossága annyira magával ragadó, hogy hónapokkal később sem ereszti az embert. A Blossom Gueuze kevésbé meghatározó élmény. Minden fillért megér, szenzációs sör, de annyira epikus soha nem lesz, mint a bazsalikomos előd.
Nna már megint bővül a bakancslista.. Csak győzzük végigkóstolni. 🙂