Az osso buco annyit jelent, „csont lyukkal”. A borjú hátsó lábszára értendő rajta, melyet kereszt irányban szeletekre vágtak, s a közepén láthatóvá válik a velős csont. E lábszár így vágva és így elkészítve valóban különleges: a velő dúsítja a mártást, a hús pedig olyan omlósra készíthető, hogy akár kanállal is ehető.
Egynémely hipermarketben és piacon kapható néha napján ilyen módon szeletelt borjúláb. Ha nem találunk, akkor 4-5 cm-esre vágott borjúlábszárhúst, és hozzá velős csontot vegyünk. Az étel egyébként csak hat hónapnál nem idősebb, jól táplált borjú húsából sikerül igazán jól.
A leghíresebb elkészítési mód az „ossobuco alla milanese” a lombardiai Milánóból ered. Milánói tájszólásban „oss bus”. Egyes források a legrégebbi itáliai ételek közt emlegetik. Pellegrino Artusi, a nagy itáliai receptgyűjtő eredeti művében azonban nem találjuk meg, csupán könyve tizennegyedik kiadásban tűnik fel először, 1920-ban.
A névtelen szerzőtől származó, 1890-es kiadású, ma is széles körben használt szakácskönyv, Az igazi lombardiai konyha (La vera cucina lombarda) sem tartalmazza még.
Számos konyhatörténész ezért úgy gondolja, hogy csak valamikor a századfordulón találták fel egy egyszerű osteriában.
A milánói születésű Anna del Conte, az itáliai konyha egyik legavatottab szakértője szerint az úgynevezett eredeti verzió paradicsom nélkül, vajjal, fehérborral készült, s „ossobuco in biancho” (fehér osso buco) néven még ma is ismert.
Észak-Itáliában sokáig egyáltalán nem használtak paradicsomot, s hagyományosan vajjal főztek – ellentétben az olívaolajas déli konyhákkal. Ma már korántsem ilyen élesek a választóvonalak, így Itáliában és világszerte a több-kevesebb paradicsommal készülő változat az ismertebb, s a vajon kívül (vagy helyette) olívaolaj is kerül bele.
Hogy az étel jól sikerüljön, szükséges egy vastag falú, laposabb öntöttvas-lábos, amelyben egyenletesen és lassan készül el a hús. A hússzelet úgy három-négy centiméter vastag legyen. Maradjon rajta egy vékony zsirréteg is (ezt utólag levághatjuk, ha nagyon akarjuk): sülés közben a húsunkat ez tartja szaftosan.
Mint sok más ragut (vagy akár egészben sült pecsenyét), az olaszok szeretik a tűzhely tetején készíteni, lefedve, adott esetben a fedővel kis rést hagyva. Így jobban látni, és főként hallani, milyen stádiumban van az étel.
Minden változathoz készítünk „sofritót”, azaz lassan párolt
zöldségkeveréket. A sofritónak állandó összetétele nincs. Általában hagyma, szárzeller vagy zellergumó (utóbbiból kevesebb) és karotta. Mindehhez járulhat finomra vágott füstölt vagy sózott pancetta (kolozsvári) és fokhagyma. Lényeges, hogy mindent vágjunk finomra, és kis lángon, gyakorta kevergetve, hosszan pároljuk, úgy, hogy közben semmi ne barnuljon meg. Hasonlóan a többi raguhoz, jó ha nem túl magas, vastag falú lábosban készítjük. (Ha iyen nincs, zsírpapírból készítünk fedőt, a ragura tesszük, csak ezután fedjük le, így a hús szaftosabb marad.)
Az ossobucónak van még két ismert változata, nevezhetnénk magyar változatnak is.
1.) majoránnás, borsos, változat. (krumplipüré körettel, majoránnás velős, borjúlábszár néven)
2.) Hagymás paprikás, változat. (tarhonyás, lecsómártás körettel, paprikás, velős, borjúlábszár néven)
Az elkészítése a „fehér” változathoz hasonló volt!
Mindkettőt még 1957 –ben is felszolgálták a Gellértben.
Érdemes lenne, felújítva, ismét megfőzni.