A “Legendás” íz nyomában

Img 0973

2013 első felében kezdte meg működését a Legenda Sörfőzde. Hat különböző stílusú sörrel indítottak, ami már önmagában is figyelemreméltó volt, ha ehhez még hozzávesszük a tekintélyes kapacitást, akkor máris érthetővé válik a kezdeti sikerük titka. Bombaként robbantak be a honi piacra. Mindenki róluk cikkezett a hazai sörös médiában és sokan úgy ünnepelték őket, mint akik vérfrissítést fognak hozni a sörforradalom világába. Nem utolsósorban a söreik is jók voltak.

Egy év sem telt el a Sörmanufaktúra-beli bemutatkozás óta. A világmegváltás pedig elmaradt. Ahogy telt-múlt az idő, páran kezdték felfedezni, hogy a minőség egyre hanyatlik. A problémák sokasodtak, volt néhány bérfőző, aki a hibák miatt a sörét is kénytelen volt bevonni a piacról, s egyre többen voltak azon a véleményen, hogy valami bűzlik a Legenda körül. Napjainkra pedig szinte mindennapossá váltak a negatív vélemények a főzdéről, és szárnyra kapott egy pletyka a minden sörükben megjelenő egyenízről, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most “Legendás” íznek. Nagybetűvel és idézőjelben.

Img 0975

Hogy valahogy tetten tudjam érni ezt a bizonyos ízt, a kezdetekre visszautalva hat sörüket kóstoltam meg, amolyan akkor és most meggondolásból. Három tesztelt darab már az indulókészletben is jelen volt, két sör bérfőzött, az utolsó pedig egy most megjelent újdonság. A kiábrándultság enyhe kifejezés a kóstolás utáni állapotomra, valamiért azóta is belülről feszít a miért kérdés. De haladjunk csak szép sorjában, a viszonylagos csúcsoktól a gödör fenekéig.

Img 0958

A tesztalanyok közül egyértelműen a nemrég piacra dobott újdonság, a Bazooka volt a legjobb. A Legenda sem akart kimaradni a füstös sör hullámból (pl. 424, Pyromania), elkészítették ők is a maguk variációját. Egy jó adag rozsmalátával próbáltak egyéniséget csempészni az üvegekbe. A bambergi füstöltmaláta kellemes, bükkfafüstös jelleget kölcsönöz a sörnek, nem ormótlanul, inkább csak gyengéden kísérgetve az enyhén tejkaramelles illatokat. A korty kicsit csipkedős, picit zavaróan nagy buborékokkal, de szépen kerülnek elő a rozsos jegyek a száraz füstösség és a shortbread mellett. A komlózás csak finoman érződik, támogató jellegű, enyhe keserűséggel egyensúlyoz.

Img 0962

A Pokerface volt a Legenda talán legnagyobb sikere, könnyedsége és virtuóz amerikai komlózása egyből magával ragadta az embert. Amikor a mostani kóstolásnál nekikezdtem, nem is akartam elhinni, hogy ugyanarról a sörről van szó. Az aroma egyértelműen gyengébb és egyszerűbb, durvább citromfüves jegyek dominálnak, valamint egy jódos, gyógyszeres felütés is megjelenik. Az ízéből már csak a komlózása emelhető ki egyértelmű pozitívumként, korrektül megjelennek a citrusos-gyantás-vágottfüves komlójegyek, a test azonban vékonyka, a selymes malátásság kifejezetten hiányzik és utóízében ismét felbukkan az előbb már említett gyógyszeres keserűség és fertőtlenítőszeres jelleg. Nyomokban tartalmazza a régi Pokerface emlékét, de elég haloványan. Az pedig nem tévedés, hogy ezzel a lista első felébe került, ugyanis még mindig az egyik legjobb tesztalany volt.

Ami innentől következett, abban egyszerre vegyül kétely, csodálkozás, értetlenkedés és düh. A maradék négy sör ugyanis, bármennyire szeretném is szépíteni, nálam az ihatatlan kategóriába tartozott. Négy teljesen különböző stílus, egy állandóan jelenlevő hiba. Ha létezik a “Legendás” íz, akkor azt hiszem, sikerült elcsípni.

Img 0965

A Six Fingers búzasörös jellegeket szinte alig hordoz, aromájában leginkább egy egyszerű, bolti citromlére hasonlít, kevés nyers búzás felhanggal. Az íz erősen savanyú, a német búzákra jellemző, kellemes banános-szegfűszeges karakternek nyoma sincs.

Img 0966

A James Brown Ale már a palack megbontásakor rothadt fű és penész illatát árasztja magából, ami a pohárban csak még jobban kiteljesedik. Ízében ismét mindent eltakar a savanya és egy kis ecetesség, összehúzza a szájat, egyedül a pörköltmaláta képes velük felvenni a harcot, de így viszont az egész olyan kevéssé kiegyensúlyozott, mint Mr. Ezittakert tizenöt csavaros kifli után a mocsoládi kertvégben.

Img 0969

Nem sokkal jobb a helyzet a Szmog esetében sem, a James Brownhoz hasonló rothadt füves, penészes, citromhéjas aroma ismét tarol. Itt a különbség csak annyi, hogy a pörköltmaláta helyett egy kevés füstös malátásság azért megjelenik, de amúgy az egész erőteljesen, tejsavasan savanyú. Érdemes lenne a bérfőzőnek is odafigyelni rá, mivel nem kifejezetten vet jó fényt rá egy ilyen sör. (UPDATE: A bérfőző tájékoztatása szerint nagyrészt sikerült már visszahívnia a Szmogokat a boltokból)

Img 0963

A tesztelésnek az egyértelmű mélypontja azonban a Redefine – Cold Front volt, ami szintén bérfőzés eredménye. A pohárból taszító, erősen lábszagú, főtt zöldséges-karalábés aromák bújnak elő, olyan érzés, mintha egy komposztgödröt túrnánk fel. Nem mondanám, hogy sok kedvem volt ezután megkóstolni, de azért egy fél korty erejéig csak sikerült. Erősen savanykás íz, brokkoliaroma, ecetesség, tejsavasság. Ennyi és semmi több. Szájvizes öblítés erősen ajánlott az ilyesmi után. (UPDATE: a főző saját maga kezdte el visszavásárolni a piacról a sörét, mert ő is tapasztalta a problémát)

A Legenda Sörfőzdének komolyan oda kéne figyelnie a higiéniára és valahogy a végére kéne járni a főzdét megmételyező fertőzésnek, mert ezért nem igazán lehet mást okolni. A közelmúltban komoly fejlesztések, fertőtlenítések kezdődtek, ami mutatja, hogy a hibát valószínűleg ők is észrevették. Ez jó és ennek mind nagyon örülünk. Remélem, hogy sikerrel járnak és újult erővel tudnak majd visszatérni. Ettől függetlenül még mindig értetlenül állok azelőtt, hogy miért kell ilyen gyatra minőségű söröket piacra dobni. Mert sajnos ezzel nemcsak magát tudja lejáratni egy főzde, hanem a kisüzemi sört, mint fogalmat is.