Valaha sokan ették és gyakran, a halat káposztával. Urak és szolgák, polgárok és földművesek meglehetősen mindennapos étele volt, sokáig számított hagyományos fogásnak Magyarországon is.
A csíkhalat a víz- és gazdaságföldrajzi változások tüntették el, akárcsak a zalai rákot. Az őshonos csíknak sok jó tulajdonsága volt: feszes, nehezen szétfőzhető húsából kiváló ragukat lehetett készíteni.
Például „fekete lévvel, borosan”, „káposztalében tormával” avagy „zsákvászonnal”. Ehhez a savanyú káposztát tiszta vízben főzzük, s „ha sós volna feletébb, szűrd el azt a levet, azután pontyikrát törd meg kalánnal, tedd a káposztába, vajat, kevés vöröshagymát beléepergelni, borsot, sáfránt, gyömbért”.
A csíkot ezzel az ízesített káposztával javasolja tálalni a Csáktornyai Zrínyi udvar kéziratos szakácskönyve a 181. oldalán (ahol a zsákvászonra való utalás egyébként sosem válik világossá). Ha csíkot nem is tudunk szerezni, pótolhatjuk angolnával melynek sok szempontból hasonlóak a tulajdonságai. (Magyarországon jelenleg könnyebben beszerezhető a füstölt tokhal erre a célra.)
A Balatonban megjelent angolnával nemigen tud mit kezdeni a mai magyar konyha, legfeljebb kiegészítő halként itt-ott belefőzik a halászlébe, néhány angolnarajongó paprikásfélét készít belőle. A hazai angolnaállományt meglehetősen alacsony áron olaszok vásárolják, Itáliában keletkezik a hozzáadott érték: olasz élelmiszeripari termék lesz belőle.
A világon minden szakácsnak lehetősége van azonban egyenletes minőségben füstölt angolnát beszerezni. A következő recepttel a csíkos káposztának állítunk emléket.