„Az uborkát szeljük fel hajszálvékonyra, adjunk hozzá borsot és ecetet, majd az egészet dobjuk ki a szemétbe.”
Ezt javasolja a 18. században Samuel Johnson, az Angol Nyelv Szótárának nagy tekintélyű szerzője, az angol kultúrtörténet egyik legnagyobb irodalomkritikusa. Az uborkáról egészen a Viktoriánus kor legvégéig tartotta magát a hiedelem, hogy mérgező, s még ma is élnek idős emberek, akik fogyasztás előtt méregűzésnek vetik alá.
Származásáról több elmélet létezik. Az egyik szerint a Himalája déli lejtőiről származik, egy másik szerint Afrika trópusi területeiről, ahonnan Egyiptomon át terjedt el a Földközi-tenger térségében. Így vagy úgy, ősidők óta esszük (Délkelet-Ázsiában a Krisztus előtti 9750-ik évből is találtak uborkamagot). Különösen a forró éghajlatú területek lakói méltányolták a növényt: „vizes flaskának” tekintették, mert víztartalma a 97 százalékot is elérheti, a belsejében mért hőmérséklet akár 6ºC-kal is hűvösebb lehet, mint a környező levegőé.
A régi Egyiptomban szomjoltó uborkát kaptak a kőfejtő rabszolgák, Tiberius császár gyógyszerként fogyasztotta (akkoriban még sokkal keserűbb is volt az uborka, keserűségét hosszas nemesítéssel tüntették el). Termesztéséhez a császári kertekben a melegházak elődjét használták: szekérre ültették az ágyásokat, s ezeket – időjárástól függően – hol a napra gurították, hol mély gödrökbe, ahol csillámpalával fedték le őket.
A hordozható ágyásokat Tiberius még hadjáratra is elvitte, mert orvosa az év minden napjára előírta egy darab uborka elfogyasztását. Az Újvilágba Kolumbusz Kristóf vitte át, 1494-ben már bőségesen ültetett belőle Haitin.
A legtöbb érték a héjában van, ezért érdemes nem viaszolt, nem vegyszerezett uborkát keresni, amit elég lemosni.
Japánban készítik úgy is az uborkasalátát, nagyon éles késsel egyben levágják a héjpalástot, ezt hajszálvékony csíkokra vágják, s ezzel hintik meg a makaróniformára vágott uborkahúst.
Különféle célokra különböző formákra vágjuk, mert – hasonlóan a tésztákhoz és metéltekhez – mindegyik mértnek és formának más az íze s az összhatása.
Az uborka ideális fogyókúrázóknak és vesebetegeknek, szem- és lábduzzadás ellen, de még reuma és köszvény ellen is. Jól hat a szervezet vízháztartására, segít a sejtekből kioldani a felesleges savakat és zsírokat, fölöslegessé tesz minden modern kori energiaitalt.
A bőrt is tisztítja, külsőleg használva a fáradt arcot pillanatok alatt felfrissíti. (Elég a szeleteket felrakni az arcbőrre, de még jobban feszesít, ha az uborkát összeturmixoljuk, összekeverjük néhány csepp citrommal és egy tojás felvert habjával, ezt használjuk pakolásnak).
A cellulitis-problémákkal küzdő nőknek azt ajánlják, esténként egyenek citrommal ízesített uborkasalátát. Ez jót tesz a túlsavasodott szervezetnek, a bélflórát is regenerálja – például antibiotikum szedése után. Ilyenkor különösen ajánlott a kovászos uborka levét inni, ami meleg időben két-három nap alatt elkészül. Még gyorsabban előállíthatók a hideg uborkaitalok:
Uborkaital (avagy uborkaleves)
Meghámozunk és felkockázunk két uborkát. Összeturmixoljuk egy fokhagymagerezddel, 4 dl joghurttal és 1 dl tejjel (tejjel még hígíthatjuk). Sóval, borssal, késhegynyi cukorral ízesítjük, majd belemixelünk még egy maréknyi kaprot. Alaposan lehűtjük, majd tálalás előtt átszűrjük. Néhány csepp olívaolajjal, friss borssal ízesíthető. Még pikánsabb, ha teszünk bele néhány csepp citromot és fél kávéskanál mustárt is. Kapor helyett készíthetjük mentalevéllel, bazsalikommal vagy koriander zöldjével.
